Gabriella Király

A nő, aki majdnem ember A történet egy hétköznapi, egyre reálisabb jövőképre épül: egy férfi kibérel egy nőnemű robotot, aki a feleségére emlékezteti. A cselekmény lineárisan, világosan épül fel, fokozatosan mélyül a konfliktus, ahogy a főszereplő ráeszmél a saját pszichológiai motivációira, és végül visszakozik. A történet íve jó: van bevezetés, konfliktus, tetőpont és megnyugvás. Az erotikus jelenet nem öncélú, hanem a karakter pszichés mélypontját jelöli. Talán a zárás lehetne egy árnyalattal hatásosabb. A főhős belső vívódása részletes, emberi, hiteles. Az olvasó egy traumatizált, magányos férfival találkozik, aki még nem dolgozta fel a felesége elvesztését. A robot karaktere fokozatosan bontakozik ki, a tanuló mesterséges személyből egyre emberibb, szinte szubjektummá váló lénnyé.  Az elbeszélésmód gördülékeny, olvasmányos, közvetlen. Az első személyű narráció segít a főhős lelki rezdüléseinek ábrázolásában, a reflexiók arányosak, és nem esnek át a túlmagyarázás hibájába. Az író ügyesen egyensúlyoz az informatikai/műszaki tartalom és a személyes pszichodráma között. A tempó jól adagolt, nincsenek üresjáratok, a leírások pontosak, de nem túlzóak. A dialógusok természetesek, jól tükrözik a szereplők közötti kapcsolat alakulását. A robot kezdeti gépiessége fokozatosan válik „túl emberivé”, ahogyan a rendszer tanul és alkalmazkodik. Az érzelmi feszültség a párbeszédekben jól érzékelhető, különösen az éjszakai jelenet előtti és utáni interakciókban.  Ez a novella egy erős, érett alkotás, irodalmi igényességgel és komoly érzelmi töltettel. Az író magabiztosan bánik a témával, és nem fél kényelmetlen kérdéseket feltenni az olvasónak. Részlet a novellából: Amíg én a könyvet lapozgatom, ő még mindig csak áll, és engem bámul, ami alapvetően nem lenne baj, csakhogy engem kissé zavar. Becsukom a könyvet, és felnézek rá. – Miért nézel? – kérdezem tőle. – Csak utasításra várok. – Ne tedd. Találj magadnak elfoglaltságot. Mosogass el, takaríts, vagy csinálj bármit, ami a programod része, és amivel elboldogulsz. – Rendben – mondja, majd elsétál a konyha felé. Csak remélni tudom, hogy nem fog semmit összetörni. Tovább lapozgatom a kézikönyvét, amikor egy érdekes részhez érek. Az intelligencia szintjének a beállítása. Kézbe veszem a távirányítót, ami leginkább egy okostelefonra hasonlít, és a menüben megkeresem ezt az opciót. – Nocsak! – bukik ki belőlem a meglepetés szava. Az intelligencia szintje egy csúszkán van beállítva, ami most épp a harmincötön áll. – Timi, gyere ide, kérdezek tőled valamit. – Rendelkezz velem. – mondja engedelmesen, amikor megáll előttem, miközben a kezein a sárga gumikesztyűről a padlóra csepeg a mosogatóvíz. – Mondd csak Timi, mi az a Matignon-palota? A robot kinyitja a száját, majd becsukja. Egy pillanatig néz rám, majd így szól: – Nem tudom. Aha, szóval ezen a szinten elég keveset tud. Lássuk most hetven százalékon. Feltolom a csúszkát, majd megint ránézek, várom a reakcióját. – Ez egy francia szó, de nem tudom mit jelent. A csúszkát most felnyomom százig, és mire megint ránézek, Timi már mondja a választ. – A Château des Matignon, más néven „Château de Torigni”) egy egykori hercegi rezidencia, amely Torigni-sur-Vire-ben található Manche megyében, Normandiában, Franciaország északnyugati részén. A ma látható déli szárny csak a… – Jól van, elég lesz!